SztyuviDubidú

Tavaly ilyenkor meg javaban a kikepzokozpont padjait koptattam, es alig vartam, hogy ho vege fele kozeledve kijojjon eletem elso sztyuvi-rosztere. Majus elejen pedig szarnyra keltem, hogy felfedezhessem a vilagot. 

Szerencsesnek mondhatom magam, hisz azota igen sok varosban, orszagban megfordultam...es meg sok helyen szeretnek. A roszterem Svajcba, Szingapurba, Bangladeshbe, Kinaba, Ausztraliaba, Malajziaba, Uj-Zelandra es meg sok kulonleges helyre kuldott. Olelgettem koalat es kengurut, baratsagot kotottem egy bangladeshi otodikes-forma fiuval aki lelkesen vezetett korbe lakohelyen, reszt vettem a Nizza es Cannes kozott rendezett maraton elso 10 kilometeren (sajnos a gepunk ra 3 orara szallt fel), regi magyar baratokat latogattam Szingapurban, Manchesterben, eletem legjobb kacsajat ettem egy shanghai-i sikator eldugott ettermeben, idozonakat repulve ejfel nelkul ugrottam at a 2015-os evbe, az ev elso napjat a kenguruk foldjen napsutesben elvezhettem, Uj-Zelandon pedig egy gimistarssal volt szerencsem talalkozni. Mindemellett tobbe-kevesbe sportot uztem abbol, hogy hany varosban ert talajt a futocipom, ahova repultem.

Kozben szallt az ido is felettem, egy ev 'dubajozas' utan begyujtottem a harmadik x feletti elso evemet is. A 'nagy nap' pont husvet hetfore esett, igy volt mas urugyem osszerantani par masik orult magyart szereny hajlekunkba. Ido kozben az is kiderult, - csupa veletlenek folytan - hogy a csili-vili uj epuletunkben nem csak a mi mesternegyesunk lakik, de meg legalabb egy magyar, csak eddig nem tudtunk egymasrol. Igy kapva az alkalmon ot is meghivtuk a husveti gasztrobuliba, helyi farkasfalkank pedig bovult 1 fovel D szemelyeben. Mar elozo este nekilattam, hogy elkeszitsem azt a szabolcsi specialitast, amit nagyim minden husvetra szokott; a sargaturot. A recept szerint huvos kamraban kell logatni egy ejjen at, hogy jol lecsopogjon a leve es osszealljon a husveti csoda. Kamra es huvos hijan (es mivel a hutonk tele volt) a hutott nappaliban felalitott letran logott a kisgomboc. Kozben nekilattam a palacsintasutesnek, hogy masnapra mar csak a sonka es a zoldsegek maradjanak. Hajnalra L is befutott, igy delutan mar ujult erovel szelte a hagymat, retket, paradicsomot a libatepertohoz, kolbaszhoz, sonkahoz es az elmaradhatatlan tojashoz. A biztonsag kedveert az asztalon diszelgett egy kis hazai palinka is. Este 8 korul jottek is szepen az ismerosok (ujak es regiek), van ki a szomszedos hazbol, van ki Dubai tulvegebol, ketten pedig a masik emiratusbol tiszteltek meg a jelenletukkel. Az este a medencenel kezdodott, ahonnan latszik a Burj Khalifa, es Dubai 'belvarosa', felteve ha nincs homokvihar, mert akkor a szomszed hazig is alig latni el. Szerencsere este is mar 20 fok fele kuszott a homero higanyszala. Mikor a medencet bezartak, letipegtunk kis lakaskankba, ahol vartak a finomsagok, 'fiaink' pedig szolid locsolasba kezdtek az arab Masafi forras palackozott remekebol, csak hogy huek legyunk sajat tradicioinkhoz.

Mivel mar kezdtem jobban lenni a nagy koppanasom utan, a fejfajasom is muladozott, ugy dontottem, eleg volt nekem a fekvesbol es a sotet szobabol...gondoltam magamban, mikor felkelek, atslattyogok B-vel a par sarokra levo boltig, biztos jot tesz majd egy kis testmozgas, ha meg csiga-mod lassu is. De mikor szethuztam reggel a fuggonyt, szomoruan konstataltam, hogy az elozo esti tervem fustbe ment...avagy inkabb homokba...

Eloszor azt hittem, enyhe agyrazkodasom ujabb tuneteket produkal, es az eddigi fejfajast lecserelte lataszavarra. Az utca elottunk sarga es homalyos volt, mar-mar kezdtem azt hinni, hogy a hiba bennem van, de szerencsere nem egy ujabb tunetnek koszonhettem a kinti sarga effektust. Dubai utcain bizony fujt a szel, nem kicsit (ennek csodajara szoktam jarni, es hagyom hogy a helyi "huvos" 20 fok utana a szel a hajamba kapjon). Reggelre megerkezett hozzank a homokvihar, es en meg szerencsesnek mondhattam magam, hiszen nem dolgoztam, de sokak nem kis kesessel szalltak fel aznap. Rosszabb esetben akar tobb oras kesest is produkalhat egy ilyen vihar, igy en osszetettem mindket kezem, es elveztem a kenyszerpihenom ezen elonyet. Azert hogy megmozgassam magam, felkusztam a tetore a medencehez, es dokumentaltam a vihart, valamint lattam, hogy nem latok...az orrom hegyeig sem! Az epuletunk medencejetol a Burj Khalifaban es a varos sziluettjeben szoktunk gyonyorkodni, azonban most a kornyezo hazak is alig latszottak. Az egy sarokra levo regi epuletunk is a homokvihar kontosebe burkolozott. Mondanom sem kell, nem jarkaltak sokan az utcan, ha megis, minden lehetseges reteget magukra tekertek. Igy mar ertheto a helyi praktikus "pizsamas" viselet. ;)

De hogy lassatok is mirol beszelek, ime nehany foto 2 nappal ezelottrol. 

Remelem holnap ismet a kek felhotlen egre ebredek :)

Joccakat!

Ki ne szeretne boldog tulajdonosa lenni egy ilyen csodás cd-nek...de most komolyan. Viszonylag hamar elkészül, a külseje szép színes, a tartalma pedig...elég fontos...és nem utolsó sorban rólam szól :)

Gondoltam ideje, hogy nekem is legyen egy ilyen cd-m...amit persze nem tudok lejátszani itthon, mert a tablet és a mobil ugye nem viszi, de mindezek tudatában is elkövettem mindent a nemes ügy érdekében...

Múlt héten CMB-SIN járatom volt. Ez annyit tesz, hogy Dubaiban felszállunk, majd Colomboban (Sri Lankán) le, de mi nem hagyhatjuk el a gépet, miután kiszálltak a nem-transzfer utasok, aki bújt aki nem, irány tovább Szingapúrba. Szingapúrban van 24 órája a crew-nak (azaz nekünk), hogy ki-ki a maga módján regenerálódjon, és induljon vissza ugyanezen az útvonalon. Elég fárasztó út a ki- és beszállásokkal együtt, de mivel Szingapúrért rajongok, egy könnyebb járatomat cseréltem el erre, csak hogy ismét visszatérhessek. Többek közt az is motivált, hogy D és Z hátha már otthon leszenk a rövid 'nyaralásuk' után, és megint összefuthassunk, mint azt szoktuk szinte minden alkalommal, ha arra repít a sors és a Boeing 777-es.

Eligazítás előtt mindig megnézem, mire számíthatok aznap, melyik szektoron hány utas boldogít majd minket, és fordítva. Szerencsére aznap half-load volt, azaz a gép félig volt csak utasokkal, másnap a visszafele úton viszont a Colombo-Dubai szektor teltházzal kecsegtetett...Nem árt majd rápihenni Szingapúrban, mert hajtós lesz. Az odafele úton valóban könnyű dolgunk volt, mindenki megkapta a kis tálcácskáját időben, kedélyesen elnyammogta amit rajta talált, és meglepő módon viszonylag rendezetten (nem Burj Khalifát vagy Jenga tornyot építve) adta vissza. Bizony, ez a légiutaskísérők egyik rémálma...ha Jancsi bácsi azt hiszi segít azzal, ha egymásba rendezi a műanyag tányérkákat, és még Gizi néni tálcájáról is az övére csoportosítja őket. Persze nagy mosollyal értékeljük mi a jószándékot, csak aztán a kis kocsink mögött lehet, hogy eldörmögünk magunkban pár kedves szót, miközben szétszereljük az építményt és a tálcákat becsusszantjuk a kb 3 cm magas (tehát alacsony) kis helyekre. Na de repüljünk csak tovább...a Dubai-Colombo szektor problémamentesen és vígan lezajlott, a gép már a földön, mi még javarészt frissen és fiatalosan...viszlát nem-transzfer utasok, welcome új utasok!

A Colombo-Szingapúr szektor is jól telt, bár kezdtünk fáradni a vége felé...előkerült hát a kamera, készültek a szelfik a táskás vagy inkább bőröndös szemeinkről...elmókáztunk a "hátsókonyhában", avagy galley-ben, miután lezajlott a szervíz. Kiderült, hogy utazik egy ismétlő nászutas pár is velünk, aranyos nénike és bácsika a 30-adik házassági évfordulóját ünnepelte, és Szingapúron keresztül Ausztráliába tartottak. Gondoltuk, ha már nálunk a kamera, hozunk nekik egy kis finomságot a business osztályról, és megörökítjük számukra ezt a pillanatot...csoki mousse, sajttorta, gyümölcstál és pezsgő édesítették meg az útjukat...és persze a mi személyes varázsunk és Emirates-mosolyunk. :) Ezzel a kis kedvességgel is könnyebben telt az idő mindannyiunk részére...és ezek a pillanatok nekünk is nagyon sokat jelentenek ám, amikor egy-egy nehezebb járat után arra gondolunk, hogy megéri, már ha csak ennek a két utasnak is örömet tudtunk szerezni.

A szervíz, a szelfik és a meglepi után a pilótafülkéből elhangzott végre az a pár mondat, amivel a kapitány igencsak megörvendeztetett bennünket...nemsokára leszállunk a célállomáson. Ez az utasoknak annyit jelent, hogy gyorsan megrohamozzák a mosdókat, rendbeteszik magukat, és izgatottan várják, hogy leszállhassanak Szingapúrban. Nekünk pedig megváltás, nemsokára vége a munkának, kikapcsolódhatunk, ki-ki a maga módján. Szerencsére nagyon jó csapattal dolgozhattam, és meg is beszéltük, hogy elmegyünk a járat után valahova lazítani. Na nem túl messze, mert annyira frissek azért nem voltunk. Beizzítottam hát a többieket, hogy látogassuk meg a hotel tetején lévő bárt, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra, és aki szeretne, táncra is perdülhet, mert általában jó a zene, vagy vicces a "felhozatal". Legutóbb helyi lánykák állítottak be, enyhe koordinációs hiányossággal, és mókás fejfedőkkel. Az egyik fején hatalmas madár ékeskedett, míg a másik torkaszakadtából énekelt a görögdinnyeszelet formájú kalapkája alól. Előtte meglátogathatjuk a Chymes nevű létesítményt a szálló mellett, ahol a szabad ég alatt szürcselhetjük a Singapore sling nevű helyi itókát. Miután ezt így megbeszéltük, és elhamgzott a kapitány varázsmondata, elkezdtük begyűjteni amiket ilyenkor szokás; bontatlan ás használt takarókat, új és használt fülhallgatókat. Nehogymár a kedves utas végig tudja nézni a filmet amiből már csak pár perc van hátra :p  Persze a kedvesebbjénél ott szoktam hagyni, ha szépen kér, de a mogorva képvágók kezéből könyörtelenül kikapom :))

Elindult hát a gyűjtögetés, miközben az utasok a mosdók ajtaját torlaszolták libasorban. Már a galley-hez közel a gép végében jártam, szinte a saját vállam veregettem örömömben, hogy milyen gyorsan végeztünk. Az utolsó-előtti utasülésről kaptam le a takarót, amikor hatalmas koppanást hallottam...egészen közelről...naná, mivel az én fejem búbja koppant akkorát az ülés fölötti kisszekrény élén, hogy Arany János "éji bogarai" is megirigyelték volna a Családi körből. Az utasok közül többen hátra is fordultak és helyettem is felszisszentek, miközben én hősiesen begyűjtöttem az utolsó takarót a másik ülésről, aztán a zsákot a sarokba vágtam. Gondoltam először, semmi komoly, hisz kiskorom óta mindig beverem a fejem ebbe-abba, már fel sem tűnik efféle balgaság, hozzászoktam.  De ez aztán akkorát szólt, hogy jómagam is meglepődtem...jött is a hatása; mint a jó bornak, mámoros állapotba kerültem tőle, és tán még badarságokat is beszéltem. Lehuppantam hát az ülésemre, és potyogtak a könnyeim. Na nem azért mert annyira fájt, elég keményfejű vagyok én ahhoz...csak úgy ösztönösen...de vagy egy percen keresztül. Közben pedig jót mulattam magamon, mert ugye ez is csak velem fordulhat elő...én lüke. Mondta is a szenior, amikor meglátott, hogy hozza a jeget, és innen én mostantól egy tapodtat sem mozdulhatok. Közöltem vele, hogy azért Szingapúrban kiszállnék, ha lehet, nem vinnék még 2 szektort vissza Dubajig :)

Miután landoltunk és elbúcsúztattuk az utasokat, már szágoldottunk is az útlevél kontroll felé. Nekem legalábbis annak, tűnt, mert alig álltam a lábamon, összefolyt a szemem előtt a világ. Szóltunk is a Purser-nek (a gépen a nagyfőnök, persze a kapitány után), aki mondta, hogy ha másnap is rosszul vagyok, inkább jelentsek beteget, minthogy valami baj legyen. Ekkor még úgy gondoltam, dehogy jelentek én beteget, megyek vissza a csapattal. De másnap, mikor magamhoz tértem, forgott velem a világ és a fejem is cefetül fájt. Hívtam is az SOS-t (Emirates dokik akik külföldön minden állomáson rendelkezésünkre állnak), és elmeséltem mi történt, hogy változtattam magam unikornissá pillanatok alatt. Mondták, hogy Szingapúr és a szálló vendégszeretetét élvezhetem amíg jobban nem leszek, másnap hívnak. Gondoltam szólok a Pursernek is, hogy tudjon róla. Hívtam is a szobájában, de nem vette fel. Hagytam neki üzenetet a recepción keresztül, és kihasználva a modern technológiát, írtam a telefonjára is egy whatsapp üzenetet. Válaszolt is pár perc múlva, és kérdezte hogy megfáztam-e, hogy maradok. Értetlenül álltam a dolog előtt, hiszen előző este még el is mondtam neki, hogy mi történt, és mondta is, hogy ha nem javul, maradjak. Erre fel nem tudja, miről beszélek? Persze a haragom rögtön elszállt, amikor megtudtam, hogy ő akkor már a szingapúri kórházból írt, és még aznap este a saját járatunk előtti géppel vitték is vissza, ő is SOS-t hívott. A járatunk így minusz 2 fővel indult Colombo-n át Dubaiba. És még nem is péntek 13-a volt...

A 24-órás szingapúri maradásom így kissé kitolódott, bár közel sem élveztem annyira, mint szoktam. Általában D és Z vár itt, hogy a város újabb és újabb színfoltjának egyikére kalauzoljanak, de most ők sem voltak, hiszen éppen jól megérdemelt miniholiday-ük utolsó napját töltötték. Örök hálám, hogy mindig ilyen lelkesen idegenvezetősködtök nekem!! :) Szerencsémre V pont arra járt, ő a Szingapúr-Melbourne járatot csinálta, és szinte egyszerre érkeztünk, így volt fél napunk együtt, mielőtt ők hazarepültek. Mivel én hatástalanítottam magam, és ő sem érzett túl nagy késztetést a fárasztó út után, hogy elhagyjuk a hotelt, úgy gondoltuk megérdemeljük a kényeztetést, és a szobaszervízes fiút boldogítottuk kéréseinkkel. V aznap haza is repült, én pedig tele bendővel (mert csupa helyi finomságot rendeltünk), de annál magányosabban töltöttem az éjszakát a szállóban. Másnap viszont meglátogatott D, és hozott egy csomó finomságot...amiknek...hogy is mondjam, a mennyisége jelentősen megcsappant azóta :) Ezer köszönet D és Z!!!

Aznap hívott az SOS, hogy megkérdezze hogy vagyok, és készenállok-e hogy deadhead-eljek (azaz utasként visszautazzak) valamelyik járaton Dubaiba. Így utólag kicsit bánom, hogy igent mondtam, hisz Szingapúr a szívem csücske, de sajnos úgysem tudtam volna aktívan részt venni a város körforgásában, így jobbnak láttam hogy eljöjjek. Ha tehetem azonban mindig kérek magamnak SIN (Szingapúr) járatot, annyira megkedveltem. Eljött hát az este, felvettem az egyenruhám, és baktattam a kölcsöncsapattal a gép felé. A businessen szerencsére volt hely, így legalább ez az előnye megvolt az utazásomnak, de nem boldogított túlságosan, hisz panadol volt a reggelim-ebédem-vacsorám, és nagyon nem használt. A gépen átöltöztem, és belesüppedtem a kisebb ággyá alakítható ülésbe, de nem tudtam elaludni.

Hajnalra értünk Dubaiba, néhány órával később pedig már ott toporogtam a klinikánk ajtaja előtt. A doki momdta hogy mivel agyrázkódásról beszélünk, pihenjek még pár napot, ha lehet sötét szobában, tömjem magam panadollal, és a következő járatomra már kutya bajom nem lesz. Sajnos nem lett igaza, így a ködös albion és London kimaradt a márciusi repertoárból, én pedig ismét a klinikán csücsültem. Az aznapi dokinál kisírtam egy CT-t ő pedig vígan elküldött a szerződött kórházunkba még neurológushoz is. A neurológus mindenféle vizsgálatok után elküldött koponya röntgenre, majd várt vissza szeretettel. Felírt mindenféle gyógyszert, és kiírt még pár napra, mert az agyrázkódás ugye nem játék...jól elintéztem magam. Mondta, hogy ha végeztem a gyógyszertárban, ne felejtsem el felvenni a cd-t a röntgenről. Búcsút intettem a kórháznak (remélem hosszú időre), és megkönnyebbülten ballagtam a napsütésben a crew busz felé. Ekkor bevillant....hát nem elhagytam az eszem?! A koponya röntgenről a kis színes cd-t ottfelejtettem a kórházban. A bizonyítékot, hogy nincs nagy baj ott fent...azért úgy érzem még rámfér pár nap pihenés, legalábbis a mellékelt ábra azt mutatja :)

Kicsit zsörtölôdtem, amikor megláttam a decemberi roszteremben a többszektoros Szingapur-Brisbane-Szingapur utat, ami átnyúlik a 2015-ös évbe. Ezek szerint nem Dubajban ünneplem a szilvesztert a kis magyar keménymaggal. Sajnáltam is valahol, mert sosem vágytam nagy felhajtásra, se szilveszterkor, se más ünnepekkor, és már november elejèn remènykedtem, hogy valamelyikünk tetôtèri medencèjèben bontunk majd pezsgôt ès búcsúztatjuk szolídan az óèvet....de egyben örültem is, mert így újra láthatom D-t ès Z-t Szingapúrban, akiket mèg itthonról ismerek. És mindemellett mindkèt desztinációt a kedvenceim toplistáján tartom számon. Megnéztem hát az út pontos beosztását, és láttam, hogy amikor èjfèlt üt az óra, én javában nasit és italt fogok osztani a sötèt kabinban a kedves utasoknak, akik Szingapúr felôl Ausztráliába tartanak velünk. Meglepô módon sokan utaztak aznap este, teltházunk volt, pedig ki gondolta volna....èn nem...

Az éjfél így Ausztrália fölött ért. Még egy óránk volt leszállásig, amikor a kapitány boldog új évet kívánt. Nem mondom, hogy nem érzékenyültem el egy pillanatra, hiszen kis hazámtól és a szeretteimtôl igencsak távol voltam, konkrètan a földgolyó másik oldalán. De nem volt mit tenni, ez is a csomag része, ezt választottam, így viselem és szeretem. Ennek tudatában osztottam tovább a kis szendvicskèket, miközben ráerôltettem az Emirates mosolyt a fejemre, és vígan búékoltam. Mikor végeztünk, az elsô osztályra mentünk, hogy picit magunk közt is ünnepeljünk. Pár perc alatt megittuk a virgin pezsgônket, megettük a kikészített finomságokat, majd mentünk vissza, hogy rendberakjuk a kabint, magunkat, és az utasokat, és földet érhessünk végre.

Amikor leszálltunk és beültünk a buszba, már nèhányunk kezében virított egy-egy, a duty free polcairól lekapott random nedû...és bár a purser (aki mindünk "sztyuvi-fônöke" a gépen) tevehajcsár módjára terelt minket a kijárat felé, hogy siessünk, mi páran mégis odaférkôztünk a már zàró boltok kasszájához, valamint az éjfél utáni hangulatfokozóink kulcsához. Ugyanis Ausztráliában nem olyan egyszerû effèle nedûkhöz jutni, fôleg ha kèsôn èrkezik az ember. Sok esetben a szórakozóhelyeken már hajnal 1-kor nem engedik be a táncoslábú jónépet, mert ha mégis, a helyet nem kis mennyiségû ausztrál zöldhasùra büntetik. Ugyanez vonatkozik arra is, aki egyszer elhagyta a bárt és kitette a lábát az utcára. Annak 1 után (néhány városban 3 után) nincs visszaút...csak fel is út, le is út...a szó szoros értelmében. Pláne, hogy Brisbane utcái igencsak dimbes-dombosok.

Fentiek tudatában mi lelemènyesek bebiztosítottuk magunkat. A szállóba hajnal 2 kôrül értünk, ahol a recepción a kulcsaink mellé 1-1 pohár pezsgôt is kaptunk; ez megadta a kellô löketet az estéhez azoknak is, akik a buszban már elpilledni kèszültek. A terv az volt, hogy a lobbyban találkozunk fèl óra múlva, nyakunkba kapjuk a várost, de legalábbis azt a 3 utcát, ami a szórakozóhelytôl választ el minket, ès kultùráltan kitomboljuk magunkat a 8-órás út után. Meglepô módon a csapat 90%-ban jelen volt, leszámítva egy már arcberendezésre sem túl szimpatikus lányt az elsô osztályról, és a szingapúri származású jófej kapitányt. Utóbbi rohant a helyi rokonaihoz, hogy velük ünnepelhessen. Elôbbi pedig a kutyát sem érdekelte, mert nem csak az adottságai, de a folyamatos rosszmájú beszólásai is szèpen lassan elmarták mellôle a mèg potenciális egyedeket, akik szóba álltak volna vele. Így tizenvalahányan nem is törôdtünk vele, amikor a lobbyban nem jelent meg. Azzal viszont annál inkább, hogy hova menjünk kultùráltan zûlleni. A hotel bárja egy italra beengedte mèg vidám, de fáradtságtól tört kis hadunkat, majd bezárt. Magunkra maradtunk a lobbyban, a kèt szerencsès recepciós társaságában, akik aznap este dolgozhattak. Ôk javasolták, hogy jobb ha a szállóban maradunk ünnepelni, mert nem lesz hely ahová beengednek minket. Na nem azért, mert olyan szörnyen néztünk volna ki a hosszú út után :) Hanem a fent leírt helyi szabályok miatt. Éppen ezèrt ùgy döntöttünk, hogy az elsôtiszt szobájában bontogatjuk majd sorra a duty free-ben levadászott pezsgôket. Szerencsènkre ô is erôsen támogatta ezt a tervûnket, így ahányan voltunk, becsôdültünk az ô jóval nagyobb felsôbb emeleti szobájába, ès kezdôdött a nemzetközi mòka-kacagàs. Volt köztünk filippínó, egyiptomi, libanoni, horvát, nèmet, indiai, fehèrorosz, francia, dán, èn pedig kis hazánkat kèpviseltem. A libanoni lánynak aznap volt a születèsnapja, így duplán ünnepeltünk, rendeltünk sült krumplit, tintahalat ès egyèb finomságokat, hogy kihúzzuk a reggeliig. Legalábbis a terv ez volt. Már az ètterem ajtajánál álltunk reggel 6-kor,amikor páran úgy döntöttünk, hogy mègis a pihe-puha ágyikót választjuk a visszafogott mulatás után, ès búcsút intettünk a többieknek.

Ahogy beestem az ágyba, el is aludtam; talán nem is csoda, mert már több, mint egy napja talpon voltunk, ès szeltük az idôzónákat. A kutya sem gondolta volna, hogy ennyire kikèszíti az embert a zónák közti utazgatás, hiába alszik 8-órákat, a szervezet megèrzi. És ha már az idôzónákról beszèlünk....mire èn a föld távoli csücskében már javában kimulattam magam és kellôképpen elbúcsúztattam az óévet, addig otthon még 3 óra volt vissza belôle. Így esett tehát, hogy a szilvesztert kellemesen átaludtam...ha az otthonit vesszük alapul. Volt már ilyen, és tán lesz is még, de ilyen jól összerakott csapat aligha. Meg is beszéltük már akkor, hogy a 6-napos út után összegyûlünk egyikünk helyén, és jól megünnepeljük ezt a tényt is. 

Mikor dél körül kipattant a szemem, úgy döntöttem lecammogok a lobbyba, és az ott lopott net segítségével (a szobákban nem volt) az éteren keresztül is búèkolok csöppet. Ekkor érkezett G, a fehéroroszországi srác is. Látta, hogy futócipôben és teljes szettben pávázok a lenti kanapén, és kérte, hogy várjam meg, ô is csatlakozna. Általában szeretek egyedül izzadni, ha már futásról van szó, ne lássa senki a rákvörös fejemet és fülelje ahogy lihegek mellette...de G-vel meglepô módon nagyon ösztökélô és kellemes volt a futás, az új év elsô futása. Átfutottunk a szállótól a hídon át a nagy színes Brisbane feliratig, elfutottunk az óriáskerék mellett le a partra, a promenádon kerülgettük a napsütésben a pihent arcú tömeget, a futást pedig G néhány guggolással és fekvôtámasszal is megspékelte. Mikor végeztünk, csobbantunk egyet a folyó mellett a mesterséges strandon, a 30 fokban. Ahogy ott beszélgettünk, sütött ránk a nap, ültünk a homokos parton hûsítô limonádéval a kezünkben, meg kellett állapítsuk, mennyire szerencsések is vagyunk. Nekünk a karácsony és a szilveszter általában dideregve telik, most pedig az ausztrálok nyàri vendégszeretetét élvezhetjük. Még pár óráig legalább, aztán irány a szintén napsütötte Szingapúr és a Universal Studios.

Mire odaértünk másnap reggelre, már nagyon kimerültek voltunk, de az 5-fôs keménymag (azaz mi) még állta a sarat. K a német lany, C a libanoni születésnaposunk, D a horvát sfs (kisfônök), M a dán elsôtiszt, és jómagam elindultunk Sentosa island felé, hogy a világ 3 Universal Studio-ja közül az egyiket megtekintsük. Fáradt zombiként vetettük be magunkat a forgatagba, ahol Mickey egér, Gru, a Mùmia, Titanic, és egyéb látványosságok vártak minket. Ùgy döntöttünk felrázzuk magunkat kicsit, és megrohamoztuk a leggyomorforgatóbbnak kinézô ôrült hullámvasutat, de K szerencséjére, aki nem rajongott ezert az ötletünkért, a hullámvasút éppen nem üzemelt. Elindultunk hát újabb kalandok nyomába, ès találtunk is egy, a mi otthoni volt szellemvasutunkhoz hasonlót az egyiptomi részen. Na annál modernebb és gyorsabb is volt persze, de nem múlta felül az elsô körben kiszemelt hullámvasutunkat. Pár látványosság, borvirágos orrú tèlapó, Gru-shop és buborék-hó után megrohamoztuk az éttermet, hiszen már kopogott a szemünk mikor a szállóba értünk is. Ennek az lett az eredménye, hogy a fiúk, M és D már csak a megvetett szingapúri ágyukra vágytak, így el is indultak haza. Mi még végigjártunk ezt azt, de egy óra múlva mi is követtük a szeniorok példáját, és visszaindultunk.

Terv szerint D-èkkel kellett volna találkozzak, (mint ahogy azt tettem mielôtt Brisbane-be repültem volna) de elhagyott minden erôm és álomra hajtottam a fejem. Mire felébredtem, este lett, én pedig majd meghaltam az éhségtôl. A dán elsôtiszt pont ekkor küldte át az általa kattintgatott fotókat a kis csoportunkba, így láttam ô sem tud magával mit kezdeni. Túlpihenten lemásztunk hát a szálló alatti ètterembe, amire D-ék szoktattak rá, (örök hálám ezért Nektek!!!), és ahol èletem egyik legjobb dim sum-ját ettem, és fogom is a jövôben, ha kapok még szingapúri járatot. :) Miután teletömtük a bendônket, átugrottunk a Chijmes-ba, ahol virgin koktéloztunk egyet (hisz pár óra múlva irány a munka, így bármi alkoholos ital kizárt) és megtárgyaltuk a világ folyását. Ezután visszaballagtunk a szállóba, aludtunk pár órát, majd útnak indultunk Dubaj felè.

A központban nagy ölelkezések közepette váltunk el, és megfogadtuk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Ez nálunk sztyuviknál elèg ritka, mivel nagyon nehéz összeegyeztetni a roszterünket, hogy mindünk földön legyen éppen, de C már másnap összerántotta a csapatot egy kis libanoni barbecue-ra, mi pedig 3masban beültünk egy bambira J-vel az ausztrál lánnyal, és N-nel az egyiptomi sráccal. G-vel pedig, mint utólag kiderült, egy épületben lakunk, így futótesókká is váltunk, a minap pedig nyakunkba kaptuk a Mamzar beach rekortán futópályáját. Így telt hát az èn szilveszterem, tôletek távol ugyan, de vidáman, az elvárásokat felülmúlva, tán új barátságokkal.