SztyuviDubidú

"Hahhha...ez most komoly?!? Viccelsz? Biztos nem költözöm ki! Messze is van. És mikor jöhetnék haza? Jah, hogy csak egyszer az egész tanév alatt?? Ugorjunk...

De hiszen ott hideg is van...az egyik leghidegebb hely...és egy kisvárosról beszélünk, ami nem csak a brit főváros nevét lopta el, még a folyója is Temze...tényleg milyen eredeti...ha mlegalább a fővárosba küldenétek...de így?!? Nem őrültem meg! Felejtsük is el!

Amúgy meg a családot sem ismerem, mit köszönnék meg ezen később?? Talán majd azt amikor végre hazajöhetek megint. Angolul itt is tudok tanulni, tanulok is...és színötös voltam általánosban...jó lesz ez itt nekem a barátaimmal...
Mi az hogy már le van zsírozva? Semmi kedvem és kész..."

Efféle haragos gondolatfelhők kavarogtak első gimnáziumi évem nyári égboltján, amikoris édsapám Kanadába küldött, hogy szerény angoltudásomat a messzi kontinensen pallérozhassam. A 16-odik születésnapomat is ott töltöttem...'sweet 16' hahha.

Azòta eltelt még egyszer annyi év. Ez idő alatt sok minden történt. Felbukkant és eltűnt a MySpace, megalapult a Facebook, a floppykat felváltották a pendrive-ok, kitört az iraki háború, Rowling-ot híressé tette a Harry Potter, a franciák végrehajtották az első arcátültetést, megválasztották az USA első afro-amerikai elnökét, Haitit iszonyat erejű földrengés rázta meg, én pedig itt-ott kamatoztatom csodás angoltudásomat, hisz kiköltöztem az Emirátusokba, és hivatásos világutazó lettem. Most pedig a Greyhoumd varázslatos WiFi-vel ellátott buszán ülök, míg kint esik az eső és kemény 2 fok van...Torontóból London felé tartok ennyi év után, hogy meglátogassam a családot, akiknél vendégeskedtem. És közben leírhatatlanul hálás vagyok...és nem csak nekik...

Ha követtétek a blogomat, láthattátok, hogy tavaly májusban 2 repülés között beugrottam egy félmaratonra Sydneyben. Annyira megtetszett a verseny légköre és útvonala, hogy már akkor eldöntöttem, ott leszek 2016-ban is. Be is neveztem jó pár hónappal előtte, hogy esélyem se legyen más terveket szőni. Nem is szőttem, az élet megtette helyettem. Közeledett a verseny napja, én pedig éreztem, hogy túlerőltettem magam az egyik futás alkalmával, ami utána több hetemre is kihatott. Mert ugye az ember lyánya kellőképpen makacs, és nem hallgat a szép szóra (vagy a szervezete jelzéseire), aminek aztán megvan az eredménye.


Így történt, hogy visszavettem a tempóból és letettem a félmaratoni távról. Tudtam, hogy még többet ártok vele, ha akkor lefutom a felest. Így lefutás helyett csak legurítottam egyet, és nagy szívfájdalommal ugyan, de elkezdtem hirdetni a nevezésemet. Jelentkezett is rá egy helyi futólegény, akivel lebeszéltük a részleteket, majd mikor minden megvolt, hősünk képes volt munkahelyi balesetet szenvedni (szépen leforrázta a csülkeit), így új vevő után kelett nézzek. Pár nappal a félmaraton előtt csak a csodában bízhattam, hogy találok is valakit, de amekkora mákos vagyok, sikerült. A csoda egy maláj srác képében érkezett, aki spontán ötlettől vezérelve ausztráliai látogatása végére beütemezett egy félmaratont, majd pár órára rá továbbrepült Jakartába. Örültem is, meg nem is az adás-vételnek. Így megkíméltem magam egy a makacsságomból adódó (csakazértislefutomhamármegvettem!) sérüléstől. Viszont nagyon fájt kiadni a kezemből a rajtszámomat, és belenyugodni abba, hogy idén nem futok a Sydney félmaratonon, ahogyan azt előre elterveztem. Hiszen épült másnapra a pálya, futók tömkelege vette át a nevezését és tömte magába a tésztát, hogy másnapra elraktározza az energiát, az utakon óriási molinók hirdették a versenyt, én pedig fájdalmas arccal néztem ahogy a maláj Kevin elsétál az én nevezésemmel. Az én rajtszámommal. Az én 21 kilométeremmel...


Ezért hogy fájdalmamat csillapítsam, a 'csakazértis' jegyében visszamentem a központba, és beneveztem a váltófutásra. Nem bírtam volna végignézni, ahogy nélkülem fut be a mezőny. Persze váltótársam nem akadt...ki is akadt volna a nevezés utolsó óráiban...Igy beírtam legkedvencebb volt lakótársamay, B-t, mint első számú versenyzőt, magamat pedig váltóként a 14 kilométeres távra. Így esett, hogy másnap a verseny reggelén a váltóhelynél magyarázhattam a bizonyítványom. Hiszen B sajnos nem jelent meg, nem volt kit váltsak 7 kilométer után. Hogy is lett volna, hiszen B már tavaly felmondott és hazaköltözött. Mellesleg esélyem nem lett volna, hogy ilyesmire valaha is rávegyem. Ugye B??? :D
A szervezők rugalmasak voltak, és látván minden jószándékomat elindítottak a 14-es távon, ahogy az első futók (persze B nélkül) beértek a váltózónába. Nem mondom, hogy könnyű menet volt, fájdogáltam itt-ott, de csak hazahoztam egy érmet idén is. És immár okosabban és óvatosabban készülök a következő havi versenyre!

"Vagy megszoksz, vagy megszöksz" - tartja a mondás. Én pedig csak remélni tudom, hogy az előbbit választjátok, és lelkesen olvassátok (pár-havonta feltűnő) soraimat.

Sok minden történt, mióta legutóbb billenytűzetet ragadtam...a 'reserve' hónapom egészen csinosra sikeredett, pedig Kuala Lumpur és Róma után nem vártam több csodát, csak turnaround-okat. Ehhez képest malacom volt pár nap dubaji láblógatás után, hiszen 'airport standby'-t kaptam, reggel 6-tól 10-ig. Reménykedtem is, hogy kikapnak valamire, minden egyes névre felkaptam a fejem, de csak nem hallottam a sajátomat, sem helyesen, sem helytelenül kiejtve. Bizony; a magyar nyelv sajátosságainak hála gyakran hívnak Kszillának, Cecíliának, Szilijának...sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy nevet változtatok...felvehetném a Lulu, Gizi, Andi neveket...még Béla is szívesen átkeresztelkednék, ha hajlandóak lennének helyesen kiejteni :)

De térjünk csak vissza a standby lounge-ba, ahol immár több mint 3 és fél órája rontottam a levegőt, kiapasztottam a kávéautomatát, elolvastam az összes Snoopy képregényt, megettem az egy esetleges járatra szánt ebédemet, és néztem ahogy a többieket kikapják ilyen-olyan járatokra. Már majdnem beleéltem magam, hogy 20 perc és vége a standby-omnak, de ekkor a mini filippinó lány 2 verzióban is elrikkantotta a nevemet a pult mögül (hátha az egyik bejön...bejött), és vágtáztam is a becsekkolópulthoz. Közölték, hogy a gép indulásáig már egy órám sincs...jah, és hogy mellesleg Sydney-be megyek.

Mivel a 'briefing' (eligazítás) már rég megvolt, a crew már a gépen tetriszezett az utasok táskáival, hogy azokat minél hatékonyabban betuszkolhassák a kalaptartókba, én úrihölgy módjára külön kisbusszal érkeztem. Időm sem volt szinte bemutatkozni, már csomagokat forgattam, törölközőket osztottam, és hamarosan felszállásra készen álltam 25 másik társammal együtt. Mint kiderült (amikor volt kis időm rápillantani a járatszámra is), nem csak Sydney-be küldtek, hanem onnan Auckland-be, majd onnan vissza Sydney-be és Dubaiba. Az utolsó pillanatos standby-omból igy lett többnapos ausztrál - új-zélandi körút. Abszolúte nem volt ellenemre a dolog, a zsebpénz is jó, a csapat is remek, és mindkét helyet lassan úgy ismerem, mint a tenyeremet.

A Sydney-Auckland körjárat után megdobtak 5 nap OFF-fal, tehát Dubaiban ragadtam. Majd végre kaptam egy újabb airport standby-t, ahonnan kikaptak egy Isztambul járatra. Mit ne mondjak, nem a közkedvelt járatok közé tartozik. Mindig tele van, 4 óra lótás-futás-szervíz oda, 4 óra vissza.
A mi járatunkból majdnem kimaradt a vissza rész, ugyanis a rendszer a pilótáknak jelezte út közben, hogy az egyik hajtóművel akadt egy kis - még sosem látott - bibi, így a 'legrosszabbra' készültünk, hogy esetleg Isztambulban ragadunk egy estére. Mire beleéltük magunkat, a halvány reményünket szertefoszlatta a jó hír; "a hajtóművek immáron flottul működnek". Így történt tehát, hogy ezennel sem láthattam a Nagymecsetet, kénytelen leszek akkor megnézni, amikor nem engem fizetnek érte, hanem én fizethetek, hogy odautazhassak. :p

Marad tehát a Nagymecset és egyéb túrák beszámolója egy következő alkalomra, annál is inkább, mert már júniust írunk, és a reserve hónap óta történt ez meg az, amivel adósotok vagyok. Azt már el sem merem árulni, hogy ez a bejegyzés is hónapokig befejezetlenül állt itt a jegyzeteim közt. Szóval próbálom összekapni magam és írni az elmaradt élményekről. Puszillak Titeket! És ne legyetek szégyenlősek, kérdezzetek bátran, vagy szóljatok miről írjak még! Kommentálni ér a szövegek alatt!!! ;)

...bebizonyosodott...elég szerencsés egy flótás vagyok! A kuala lumpuri járatom után 2 szabadnapot is kaptam. Mert ugyebár megérdemeltem...hahhha! Ez már önmagában kellemes meglepetés volt, és mondhatni hasznos is, mert a maláj légkondis szobában szerzett import náthámat kúrálhattam 2 napon keresztül Dubai napsugaraiban fürdőzve. A harmadik nap reggelére beraktak reptéri standbyra. Páran meg is beszéltük, hogy elmegyünk strandolni, mivel reggel túl jó járatok vannak, azokra nem gyakran hív beteget az ember, így engem sem fognak kirántani senki helyett.

Eltelt fél óra, egy kolleginát kikaptak Nizzára. Egy órán belül egy másikat Szingapúrba küldtek utasként, hogy egy ott lebetegedett lány helyett a visszaúton dolgozzon. Újabb fél óra múlva már fogtam a fejem, mert kezdtem álmosodni és lefolyni a váróban a kanapéról, gondoltam hosszú nap vár rám, de órák kérdése és a medenceparton szürcsölhetem a koktélomat. Így is lett, de nem a medencés része...valóban hosszú napnak néztem elébe, ugyanis ezúttal az én nevemet kiabálta a diszpécser. Közölte, hogy mehetek is a 25-ös eligazító szobába, mert Rómába megyek. Rögtön kaptam a kalapom, a kis piros bőrtáskám és a legszélesebb vigyorom, és indultam az eligazításra.

Amikor odaértem, már nyílt az ajtó, indult a csapat a busz felé, pont a végét csíptem el az egésznek. Mondtam is a purser-nek, hogy én jöttem valaki helyett. Erre nézett rám nagy kerek szemekkel, hogy na de ki helyett? Persze erre nem tudtam a választ, honnan is tudhattam volna egy olyan járat részleteiről, amire 3 perce raktak rá. Ekkor nagyon megijedtem, hogy talán téves riasztás volt? Az nem lehet, - gondoltam - hisz én már beleéltem magam, hogy pizzát eszem a Colosseum tövében, és olasz borokkal, szalámival és mozzarellával térek majd haza a járatról. Ott álltam leforrázva; lehetetlen, hogy mégsem kellek. Erre egy magas mauriciuszi srác bekiabálta a várva-várt megfejtést...egy egyiptomi lány késett le a járatról, így én jókor voltam, és mégiscsak jó helyen. És hogy honnan is tudom, hogy mauriciuszi srác volt? Mivel már repültünk együtt többször, és úgy megörültünk egymásnak, mint fáradt sztyuvi az üres járatnak. Miután kiörömködtük magunkat, újabb ismerős arc tűnt ki a 25-fős 'tömegből', egy régi jó bosnyák ismerős lányzó. Jónak ígérkezett hát az utunk. Odaérve kaptuk magunkat, és bevettük a napsütötte Rómát. Pár crew társunkat sajnos elvesztettük, amikor a szemük megakadt a helyi bődületes méretű Zara üzletóriáson, de minket a gasztronómiai élvezetek jobban csábítottak. Az utcai árustól vettünk is pár zacskó pirított gesztenyét, a helyi bácsika boltjában bevásároltunk kapribogyóból, szarvasgombakrémből, vaddisznókolbászból, sonkából és sajtokból, majd egy eldugott utcácska még eldugottabb éttermében bevacsoráztunk a fárasztó járat után.

Este 11 volt mire a szallóba visszaértünk. Mire álomra hajtottam a fejem, hajnali 1 is elmúlt. Nyugodt szívvel maradtam ébren sokáig, hiszen tudtam hogy sokáig is alhatok, az ébresztőnk délben lesz, addig még egy gyors futás is belefér majd. Meglepetésemre nem így lett, hajnali 6 órakor kipattant a szemem, de sajnos nem önszántambòl. Hirtelen rövid berregésre lettem figyelmes, majd arra hogy a folyosóról fény szűrödik be. Túl sok fény. Mint kiderült, egy borvirágos orrú elszánt 'lakó' válltig állította az egyik takarítónak, hogy ő bizony a 3018-ban lakik, és a kártyája nem működik. Így a belülről bekulcsolt ajtómat a takarítónő nyitotta ki neki, nagy ijedelmemre. Szerencsémre a berregésre már felriadtam, így az ajtó még nem záródott be belülről a borvorágos orrú mögött. Viszont visszaaludni mar nem tudtam 12-ig, így a visszautam még fárasztóbbra sikeredett, mint a spontán odaút. Az pedig most rendkívül nyugtat, hogy Peronival a kezemben, mozzarellát és bresaola sonkát majszolva írhatok most Nektek egy újabb szerencsés standby élményemről. Így utólag nem is sajnálom, hogy lemaradtam a medencés koktélos délutánról. Hiszen ha szólít a kötelesség, akkor biza menni kell! Márpedig Rómának ki is mondhatna nemet...

Bizony...megint elkéstem. Pedig már 3 órája elkezdődött, és akkor csak a közelben sem jártam. A mezőny már rég elrajtolt a koppenhágai félmaratonon, amikor mi még csak a kifutópályán értünk talajt. És én nem voltam ott...megint nem. Mint ahogyan Szingapúrban sem...majd később Kuala Lumpurban sem.

Kezdem szinte megszokni, hogy lemaradok a futóversenyekről, ők pedig mindig rosszkor küldenek engem a tett helyszínére. Na jó, mint tudjátok Sydneyben azért nagyonis ott voltam, lefutottam a felest, és anno Nizzában is csatlakoztam a Cannes-ba befutó maraton első 10 kilométerére. Igen, az első tízre, hiszen ott meg nem hagyták, hogy befejezzem, vagy legalább a felét lefuthassam, indulni kellett vissza Dubaiba. No de nem rimánkodok tovább, sok szép helyen járok cserébe, és valószínű lesz még esélyem ezt-azt lefutni útjaim során.

Koppenhágába érkezve tehát elballagtam a félmaraton útvonalán a belváros felé, ahol még az út szélén árulkodtak a plakátok, kordonok és az elhajított műanyag vizespoharak, de már bontották a terepet. A tervem előző este még az volt - mondván, hogy a versenyről úgyis lemaradtam -  hogy átnézek a túlpartra Malmöbe, úgysem ért még a lábam svéd talajt, azonban a kissé szomorkás idő közbeszólt. A dolog érdekessége még egyébként az, hogy a Dániát és Svédországot összekötő Øresund-híd Európa leghosszabb közúti-vasúti kombinált hídja, ahonnan busszal a látvány állítólag gyönyörű odafelé. Visszafelé pedig a vonat praktikus és gyors, 40 perc alatt bőven megjártam volna. De ezt a tervemet most elteszem legközelebbre.

Miután megnéztem a tett színhelyét a belvárosban, és egy helyi áruházba is beszabadultam, hogy némi táplálékot vegyek magamhoz, visszagelé vettem az irányt. Az áruházakban amúgy igen rendezett minden, az élelmiszerüzlet enyhén eltér a miénktől otthon. Míg nálunk úgy kell néha vadászni az egészséges vagy gluténmentes laktózmentes 100-fajta E-betűmentes termékeket, addig ott a bolt javarésze ilyen. Nem is csoda, hogy nem sok elhízott dánt látni az utcán...rettentően sokan kerékpárral közlekednek, és finomabbnál-finomabb húsokat, de főleg halakat esznek. A halaspultnál a 'gyengébbek' kedvéért pedig ki van akasztva egy lista, ami az ott árult mintegy 20-fajta halat angolul, németül, franciául, oroszul és japánul is feltünteti. Fel is tankoltam az egyik jóképű lazacos halpitéből, aminek a tetejét színes ehető virágszirmok díszítették. Az ízlelőbimbóim örömtáncot jártak már a halaspult előtt, annyira gusztusosan volt az egész berendezve. A szállóba visszaérve elpusztítottam a halas remeket és elszenderedtem.

Este csörgött az órám, jelezvén, hogy ideje készülődni a többi crew-val megbeszélt vacsihoz. Ilyenkor bevett crew szokás, hogy ha érkezéskor megbeszélünk valamit és pl. 8-an mondjuk, hogy jövünk vacsizni, akkor abból jó esetben 3 ember meg is jelenik. Meglepetésemre nem így történt, mind a 8-an lent voltunk a lobbyban, időben. A többiek eleve mondták, hogy semmit nem terveznek csinálni Koppenhágában, így őket nem is vártuk lent. Teljes volt hát a létszám, elindultunk 8-an a kikötő felé. Én, 2 hong kong-i lány, 1 egyiptomi srác, 1 litván lány, 1 brit grade 1 lány (GR1 - business class kollegina), a mauriciuszi szenior srácunk (SFS - senior flight steward), és a pakisztáni bossz (Purser). A romantikus crew vacsora helyszíneként egy a nyüzsgő kikötő melletti kis étteremre esett a választásunk, és nagyon nem bántuk meg. Páran steak-et ettünk, és helyi sörrel edzettünk az akkor már hűvös éjszakára. Előző utam során már volt szerencsém megkóstolni az egyik dán nemzeti étket, a smørrebrød-t (rozskenyér szendvics mindenféle feltétekkel), így tiszta lelkiismerettel hódoltam húsimádatomnak. Pár óra és a 15-perces séta vissza a szállóhoz kellet ahhoz, hogy leülepedjen az esti lakoma. Így is akadt, aki még megállt a helyi goffrisnál egy több-emeletes habos epres nutellás csodával lefojtani a vacsorát.

Másnap napsütésre keltem, és miveltúl sok időm nem maradt a hivatalos ébresztőig, elslattyogtam a közeli boltba, és bespájzoltam finomabbnál finomabb halakból és dán vodkából, már csak a biztonság kedvéért is, hisz ki tudja milyen járatokat kapok a közelgő reserve/standby hónapomra. Pár óra múlva fájó szívvel és túlsúlyos bőrönddel hagytam el Dániát. De megfogadtam; "Még visszatérek!!!"

...ez igy is van! Megvan a sztyuvi elet jo es kevesbe jo oldala is, mint ahogy mindennek. De ha osszessegeben nezzuk, egy fesztival az egesz. Mondhatni parades elet a mienk. Minden szinpadon mas zenekar jatszik --> minden desztinacion toltott napot maskepp tengetunk. Akar minden nap mas csoporttal indulhatunk neki fesztivalozni --> mi is ritkan dolgozunk ugyanazzal a csapattal. Faradtan erunk haza a fesztivalrol, de megis jo erzessel tolt el a kint szerzett szamos elmeny --> avagy kidolgozzuk a belunket is, de a nap vegen ott var a (jo esetben) hon ahitott desztinacio, ahol kezdodhet a ki-ki altal maskepp eltoltott, jol megerdemelt pihenes. Egy ujabb felfedezesre varo varos, vagy a pihe-puha agy egy mar tobbszor bebarangolt helyen...az ut utan hazaterve jol esik a sajat agyikonkban aludni, kipihenni a visszautat, esetleg bepotolni a desztinacion elszalasztott alvasra szant idot (mert lassuk be, neha a maximumot kell kihozni a 20 orabol), vagy csak a medencenel olvasni-zenelni-bambizni...esetleg tomegesen, foldijeinkkel. Ez utobbi meg nagyobb elmeny, amikor valamelyikunk nem reg jart otthon, es elokerulnek a hazai "zsakmanyok"...a hamisitatlan piros pottyos orias Turo Rudi, Zwack-ek jol bevalt unicumja, nagymama isteni baracklekvarja par frissen sutott palacsintaval, vagy egy tetszetos uveg Sauska...

Szerencsere mindunk tobbszor tiszteletet tette kicsiny hazankban, akar 2-3 napra is, es hozott ezt-azt. En is, tobbszor is mint terveztem, ha adodott alkalom es egyikunk sem volt itthon a 'sivatagban', vettem is rogton a standby jegyet. Igy esett az eset, hogy 2 jeles fesztivalunkon is felbukkantam iden nyaron...

Az elso merenyletet szegeny hugi ellen kovettem el, aki a Soundon a tomegben mit sem sejtve mulatott, majd pozolt az en szelfimhez. Par masodperc dobbenet es "nem-ertem-mit-latok" utan osszeallt a kep, az eletartott telefonom kijelzojen feltunt neki a napsutotte fejem...utolag is sorry Pöttyöm, hogy nem birtam magammal...ismet! Hahha

A masodik jeles fesztival a Sziget volt, ahova jol elore megvettem mar a jegyeket, es kivetelesen nem spontan erkeztem. Masik hugika igy kimaradt a mar megszokott galad kis meglepijeimbol, de ami kesik nem mulik, ugye...A Sziget nekem tartogatott kellemes meglepetesekett, sokatokkal futottam ossze, akiket mar reg nem lattam. Koszonom Nektek, jo volt Titeket ujra latni!! Sziget alatt az is tudatosult bennem, hogy talan mar en sem vagyok a regi...ami nem feltetlenul gond, rendjen van ez...de mar nem birom az effele fesztival egy heten keresztul egy huzamban, nagy dozisban. Itt kint is gyakran feszitjuk a hurt, teszteljuk hatarainkat...de ennyire leharcoltnak reg ereztem magam, mint a Sziget utan...hahha

A fesztival uzemmodos hetet lefojtottam egy kis kulfoldi nyaralassal, annak remenyeben, hogy kellemes napsutesre cserelhetem a dubaji perzselo 45 fokot. Jol kifundalt tervemet tulnyomo reszt az eso mosta el, de engem Dubai es az elkepzelhetetlen szarazsag utan meg ez is lazba hozott. Mire 3-hetes szabadsagom veget ert, az ido is jora fordult otthon. Kicsit szomorkodtam, hogy nem volt idom mindotokkel talalkozni, de igyekszem kituzni az esonapot, es potolni eme hianyossagot...

 Addig is millio puszik a homokdunek kozul!!!

Egyik kozkedvelt desztinaciom Ausztralia. Bar eszvesztoen messze van (foleg kishazanktol), de megeri a neha tobb kanna kavet igenylo ut, nekem legalabbis. Nemcsak hogy jobb lesz az ember 'kedve' tole ho vegen, de a szamos repult ora utan gyonyoru helyekre jut el. Sydney, Melbourne, Brisbane, Perth es Adelaide mind lenyugoznek a maguk modjan. Koztuk Sydney is bar nyuzsgo nagyvaros, megis maga a beke es nyugalom. Bar ok az ellenkezojet allitjak magukrol, de Ausztraliaban nincs ez az eszeveszett rohanas, amit otthon, vagy akar mas nagyvarosban tapasztalunk, foleg europai szemmel nezve. Ha emlekeztek a korabbi posztomra, az ujev elso napjat is ott toltottem (Brisbane-ben), es bar jobb lett volna Veletek, de mondhatni eletem egyik legkulonlegesebb es legbekesebb elso napja volt. Sutott a nap, a varosi homokos strandrol neztem a zoldello japankertet, a Swan folyot, a grillezo csaladokat, baratokat, a mikulassapkaban bringazo fiatalokat, a burjanzo zold novenyzetet es a szines madarvilagot. A fuvon feher ibiszek es kakaduk lepdestek, felettunk a fakon pedig szinpompas lorik paradeztak. Felejthetetlen elmeny volt. De nem ez volt az egyetlen felejthetetlen elmenyem a koalak es kenguruk foldjen, ugyhogy kanyarodjunk csak vissza az eredeti temahoz, a nyulcipos fejezethez.

"Hat Te nem vagy komplett!  Na menj, de ha nekem holnapra barmi bajod lesz vagy bokad torod es nem latlak teljes harci diszben es piros ruzsban indulasra keszen, en kitekerem a nyakad! Jol van, kalappal azert!" - effele a szavakkal hagyott ott a szeniorom a hotel lobbijaban, mikozben a recepcion atvettem a rajtszamomat.

Nem volt konnyu palya. Reszben ismeretlen terep, tele dimbes-dombos utcacskakkal, de lelkes szurkolokkal az ut ket oldalan, ami nem egyszer atlenditett egy-egy nehezebb pillanatomon. Hatalmas tomeg es zenebona, "mar kozel a cel, meg egy fordito, egy utolso kanyar es ott vagy"- mondogattam magamnak. Morajlott az embersereg a finish-ben; Jok voltatok! Gratulalunk! Lobogtak a szurkolozaszlok, pihegtek a futok...2 ora 10...ez is megvolt...nem is szamitottam ennel jobb idore, sot! De sikerult, megcsinaltam, lefutottam egy ujabb felmaratont, a foldteke ellenkezo oldalan. Megkaptam a medalomat, ledontottem a vizemet, es elmajszoltam a bananomat. Ott alltam a celvonal mellett, neztem az utanam beerkezo futokat, a tomegben, megis tokegyedul...Hosiesen bevallom, elerzekenyultem, es elpityeregtem magam. Leirhatatlan orom es buszkeseg toltott el. Nem csak azert, mert lefutottam a 21.1 kilometeremet alaposnak eppen nem mondhato felkeszules utan. De nem is mert mindezt 14 ora munka/repules es 5 ora alvas utan tettem. Ezek is embertprobalo dolgok. De leginkabb azert, mert eljuthattam egy szamomra ezelott ismeretlen es elerhetetlen kontinensre, egy olyan munka reven, amirol regen csak almodni mertem. Most pedig minden elonyevel es hatranyaval egyutt ebben elek, es bar a munka resze sokszor monoton, ideget es allokepesseget probaratesz, a nap vegen megis megeri. Nem tagadom, faj a hatam neha (igy a harmadik x utan hihi), es sokszor nehezemre esik a hajnal 1 oras keles, hat meg a delutan 4 orakor valo elalvas, amikor a medencenel ulhetnek, a tobbiek es par pohar rose froccs tarsasagaban...de hajt a vagy, hogy epres-nutellas goffrit ehessek Brusszelben, hullamvasutazzak a szingapuri Universal Studios-ban, sorozzek a hires dublin-i Temple Barban egy ott elo olasszal,  bemotorozzam Barcelonat, a koalaszentelyben koalat lessek, setaljak a Kinai Nagy Falon, megtapasztaljam Dhakaban, hogy mennyire szerencses vagyok, es ellatogathassak szingapuri, melbourne-i, manchesteri esetleg londoni barataimhoz. Nyilvan semmi sem tart orokke, igy elvezem amig lehet, es mig kipipalok nehany tetelt a bakancslistamon, mindig ujakkal bovitem. Most pedig megyek es bevetem magam a konyhaba, hogy legyen mit lefutni...hatha Dubaiban is ugyanolyan jol esik majd az a paprikas csirke mint otthon...

xxx puszik xxx

 "Szerdai nap lévén, én istenem, a mennyiségtan után két óra mértani rajz. Hiányzik a szépiám, a görbe léniám is hiányzik, amit pedig ma összeírnak. Guttmann ígért egy gumiguttit, azt elkérem. Vörösmarty Nyelvszépségei. Na, igen Vörösmarty Nyelvszépségei, tudom, tudom: ma ez a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van két tíz perc a magyar óra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába érek, átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet, azalatt beröpülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól a gumiguttit, és még a történelmet átszaladom. A füzetem nincs meg. Tanár úr kérem, fiam ma gyengélkedett, a mennyiségtani dolgozatot nem készíthette el. Igen tisztelt tanár úr, fiam gyengéd szervezetének ápolása hosszabb időt vesz igénybe, mely idő alatt háziorvosunk a mennyiségtan-dolgozatoktól való tartózkodást ajánlotta.

Hát ez semmi. Ezek csak olyan ábrándok, megvalósíthatatlan ködképek. A rideg valóság nem az, a rideg valósághoz szívós elszántság és lélekjelenlét kell, és kell hozzá Guttmann megint, akinek a füzetéből öt röpke perc alatt átírom az egészet. Bár mit ér nekem, ha megvan a dolgozat, ha egyszer a kamatos kamatot úgyse tudom, pedig ha felelés van, az csak abból van, az tiszta sor. Ne ábrándozz, hanem cselekedj!"

Bizony bizony, ahogy Karinthy (avagy Bauer a Tanar ur kerem-ben) is mondja; ideje cselekedni...a tettek mezejere lepni ismet, hisz a sajat nevnapom ota nem irtam egy sort sem...pedig sokat gondoltam am Ratok, es hatha Ti is kivancsiak vagytok, mik is tortentek velem azota. Sok minden; koztuk megszokott es szokatlan, vart es varatlan, meglepo es mulatsagos, meghato es felemelo,  blogkepes es kevesbe az....tan ez utobbirol majd konyvben untatlak Titeket tovabb...alneven...evek mulva :)))

Addig elmeselem Nektek egy Ausztral futasom tortenetet. Mint azt mar irtam, kilometer- es varosgyujto lettem. Ahol csak tudok, nyulcipot huzok es fut-turisztkodom egyet. Van, hogy a hotel melletti parkban es kulvarosi kisutcakban korozok, van hogy a helyi nevezetessegek mellett suhanok, cudar ido eseten pedig a futopad szalagjat koptatom...bar ez utobbit ritkan, hisz a futo rossz idoben is futo, minden csak elhatarozas kerdese. "Nincs rossz ido, csak gyenge akarat", ugye?

 ...folytatas a 2. reszben