"Hahhha...ez most komoly?!? Viccelsz? Biztos nem költözöm ki! Messze is van. És mikor jöhetnék haza? Jah, hogy csak egyszer az egész tanév alatt?? Ugorjunk...
De hiszen ott hideg is van...az egyik leghidegebb hely...és egy kisvárosról beszélünk, ami nem csak a brit főváros nevét lopta el, még a folyója is Temze...tényleg milyen eredeti...ha mlegalább a fővárosba küldenétek...de így?!? Nem őrültem meg! Felejtsük is el!
Amúgy meg a családot sem ismerem, mit köszönnék meg ezen később?? Talán majd azt amikor végre hazajöhetek megint. Angolul itt is tudok tanulni, tanulok is...és színötös voltam általánosban...jó lesz ez itt nekem a barátaimmal...
Mi az hogy már le van zsírozva? Semmi kedvem és kész..."
Efféle haragos gondolatfelhők kavarogtak első gimnáziumi évem nyári égboltján, amikoris édsapám Kanadába küldött, hogy szerény angoltudásomat a messzi kontinensen pallérozhassam. A 16-odik születésnapomat is ott töltöttem...'sweet 16' hahha.
Azòta eltelt még egyszer annyi év. Ez idő alatt sok minden történt. Felbukkant és eltűnt a MySpace, megalapult a Facebook, a floppykat felváltották a pendrive-ok, kitört az iraki háború, Rowling-ot híressé tette a Harry Potter, a franciák végrehajtották az első arcátültetést, megválasztották az USA első afro-amerikai elnökét, Haitit iszonyat erejű földrengés rázta meg, én pedig itt-ott kamatoztatom csodás angoltudásomat, hisz kiköltöztem az Emirátusokba, és hivatásos világutazó lettem. Most pedig a Greyhoumd varázslatos WiFi-vel ellátott buszán ülök, míg kint esik az eső és kemény 2 fok van...Torontóból London felé tartok ennyi év után, hogy meglátogassam a családot, akiknél vendégeskedtem. És közben leírhatatlanul hálás vagyok...és nem csak nekik...
