Mai utolsó pihenőnapom lévén úgy döntöttem, kicsit körbenézek a környéken. Már egy ideje szemezgetek az épületünktől mintegy másfél kilométerre levő kis parkkal és a mellette elnyúló tóval. Amikor először megláttam a Google Earth-ön (mert néha virtuális túrákat is teszek) nagyon örültem, mert láttam, hogy a parkban és a tó körül is futópálya húzódik. Felkaptam hát a futócipőmet, felsőmet és rövidnadrágomat, majd nekilódultam a másfél kilométeres távnak. Eleinte remek ötletnek tűnt, de a 39 fokos hőség a dubaji párás időben teljesen más, mint otthon. Itt még a szellő sem segít...ugyanis nincs...azaz rendkívül ritka...legalább annyira, mint a rövidnadrágos futólányok Dubaj külvárosi utcáin. Ezek után gondolhatjátok milyen nagy öröm, ha a szél akár pár másodpercre is belekap a futólányok hajába. Mint amekkora öröm a Dubajt építő indiai és pakisztáni vendégmunkásoknak az utcán rövidnadrágos futólányt látni! :)
Gondolhatjátok, nem kevés barna szempár követte fáradságos utamat a parkig. Az Al Qusais Pond Park látványa felkeltette bennem a reményt, hogy itt biza jót fogok futni, talán árnyas részek és kutak is akadnak majd. Valóban, akadt is pár árnyékos rész, de vajmi kevés a futópálya mellett. Madarakból viszont akadt bőven, a helyi (szép tiszta nem-pesti) galambok és búbos bankák vígan ücsörögtek a tavat bekerítő korláton, és nagy ívben tojtak a futópályára. Igen, ez sajnos szó szerint értendő, de nincs mit tenni, a parkot karbantartani már nem az én dolgom. Láttam persze néhany erre szakosodott zöldruhást a parkban, de éppen az ebédszünetüket tölthették...vagy több órán át.
Rávettem magam, hogy a pálmafák árnyékából kierőszakolva magam lerójam tiszteletköröm a tó körül. Nem tűnt nagy kihívásnak, hisz több napja futom a napi 5 kilométereimet, mintegy visszazökkenésképp a nagy kövér nullák után...gondoltam mi ez nekem, legalább tesztelem kicsit a határaimat a tüdőmet is nyomó dubaji meleg párában. Futásnak persze enyhe nagyképűség lenne hívni azt amit előadtam, hisz kétszer is meg kellett állnom a melegben. Annyira mégsem szándékoztam tesztelni a határaimat, hisz az ott töltött idő alatt a zöldruhásokat leszámítva egy lelket sem láttam a parkban, rájuk pedig nem szeretyem volna hagyatkozni, ne adj isten bármi történik. Nem kis erőfeszítésembe telt beszívni a rámnehezedő forró párát, majd még melegebbet kipréselni a tüdőmből minden levegővétel után, pláne miután már a park felé vezető séta alatt rendesen leizzadtam. De sikerült, lefutottam amit eredetileg terveztem...bár a plusz merész terv az volt, hogy ha az egy kör megvan, futok még amíg bírom, de okosabbnak láttam hazafelé venni az irányt. Út közben lelkendeztem, mert a park csücskében megpillantottam egy csapot. Loholtam is oda, de ki kellett ábránduljak, egy csepp vizet sem sikerült kipréselnem belőle. Ugyanekkor az egyik zöldruhás lépett mellém a semmiből, és ajánlotta fel az egyik palackját. Vígan bevizeztem a tarkóm és a sörényem, majd szépen megköszöntem és visszaadtam a palackját. Így komfortérzetem "csúcsán" elértem a következő kis étteremhez, ahol a helyi férfiak vígan lakomáztak a kandurájuk (fehér, számunkra pizsamaszerű öltözetük) alatt, és meglepetten néztek fel a tányérjukbòl a kissé megfáradt futólány piros fejére. Újabb "tankolásom" után hazafelé indultam, a homokkal és építkezésekkel teli utcákon, a mecsetek, helyi éttermek, útszéli kávézók, borbély üzletek, utcára tévedt pulykák, kóbormacskák és utamat kísérő barna szemek közt. Még nem jártam az épületünk ezen felén, jó kis túra volt, de pont elég is erre a napra. Rá is pihenek gyorsan, mert pár óra, és Pakisztán légkörét boldogítom majd többedmagammal.
Puszik
