Ha követtétek a blogomat, láthattátok, hogy tavaly májusban 2 repülés között beugrottam egy félmaratonra Sydneyben. Annyira megtetszett a verseny légköre és útvonala, hogy már akkor eldöntöttem, ott leszek 2016-ban is. Be is neveztem jó pár hónappal előtte, hogy esélyem se legyen más terveket szőni. Nem is szőttem, az élet megtette helyettem. Közeledett a verseny napja, én pedig éreztem, hogy túlerőltettem magam az egyik futás alkalmával, ami utána több hetemre is kihatott. Mert ugye az ember lyánya kellőképpen makacs, és nem hallgat a szép szóra (vagy a szervezete jelzéseire), aminek aztán megvan az eredménye.
Így történt, hogy visszavettem a tempóból és letettem a félmaratoni távról. Tudtam, hogy még többet ártok vele, ha akkor lefutom a felest. Így lefutás helyett csak legurítottam egyet, és nagy szívfájdalommal ugyan, de elkezdtem hirdetni a nevezésemet. Jelentkezett is rá egy helyi futólegény, akivel lebeszéltük a részleteket, majd mikor minden megvolt, hősünk képes volt munkahelyi balesetet szenvedni (szépen leforrázta a csülkeit), így új vevő után kelett nézzek. Pár nappal a félmaraton előtt csak a csodában bízhattam, hogy találok is valakit, de amekkora mákos vagyok, sikerült. A csoda egy maláj srác képében érkezett, aki spontán ötlettől vezérelve ausztráliai látogatása végére beütemezett egy félmaratont, majd pár órára rá továbbrepült Jakartába. Örültem is, meg nem is az adás-vételnek. Így megkíméltem magam egy a makacsságomból adódó (csakazértislefutomhamármegvettem!) sérüléstől. Viszont nagyon fájt kiadni a kezemből a rajtszámomat, és belenyugodni abba, hogy idén nem futok a Sydney félmaratonon, ahogyan azt előre elterveztem. Hiszen épült másnapra a pálya, futók tömkelege vette át a nevezését és tömte magába a tésztát, hogy másnapra elraktározza az energiát, az utakon óriási molinók hirdették a versenyt, én pedig fájdalmas arccal néztem ahogy a maláj Kevin elsétál az én nevezésemmel. Az én rajtszámommal. Az én 21 kilométeremmel...
Ezért hogy fájdalmamat csillapítsam, a 'csakazértis' jegyében visszamentem a központba, és beneveztem a váltófutásra. Nem bírtam volna végignézni, ahogy nélkülem fut be a mezőny. Persze váltótársam nem akadt...ki is akadt volna a nevezés utolsó óráiban...Igy beírtam legkedvencebb volt lakótársamay, B-t, mint első számú versenyzőt, magamat pedig váltóként a 14 kilométeres távra. Így esett, hogy másnap a verseny reggelén a váltóhelynél magyarázhattam a bizonyítványom. Hiszen B sajnos nem jelent meg, nem volt kit váltsak 7 kilométer után. Hogy is lett volna, hiszen B már tavaly felmondott és hazaköltözött. Mellesleg esélyem nem lett volna, hogy ilyesmire valaha is rávegyem. Ugye B??? :D
A szervezők rugalmasak voltak, és látván minden jószándékomat elindítottak a 14-es távon, ahogy az első futók (persze B nélkül) beértek a váltózónába. Nem mondom, hogy könnyű menet volt, fájdogáltam itt-ott, de csak hazahoztam egy érmet idén is. És immár okosabban és óvatosabban készülök a következő havi versenyre!
