Novemberben Nizzában is jártam. Köszönhetem ezt egy görög lánynak, aki elkunyerálta tőlem az egyik Mauritius járatomat, cserébe ezért, mondván, hogy azon a járaton lesz a párja is. Én pedig voltam olyan jólelkű, hogy odaadtam neki. Mint később kiderült (volt szerencsém vele dolgozni 2 járattal később) nincs is barátja, és csak szeretett volna Mauritiusra repülni...szép kis dolog...legalább megjegyezte volna a nekem előadott sztoriját, ahelyett hogy elkottyintja magát :p Sebaj...én mindenképpen jól jöttem ki a dologból, hiszen volt még egy Mauritousom, és Nizzába is eljuthattam.
Kora délután szálltunk le, és kicsit elszomorodtam, amikor láttam a vizes járdákat es felhős eget. Ennek ellenére gyönyörű volt Nizza, a maga borongós köntösében is. Persze nem készültem a szobában maradni, mint oly sok crew/sztyuvi ha leesik egy csepp eső, vagy ha már jártak előtte egy adott helyen, így átöltöztem, levakartam a piros rúzst, és már lent is voltam a lobbyban a másik 5 vállalkozó szellemű társammal. Mire kitettük a lábunkat a szálló ajtaján, hét ágra sütött a nap. Elindultunk a promenádon az óváros felé. A sétány festett padjain elegánsan felöltözött nyugdíjasok ültek, a parton horgászok várták a kapást, a part menti futó és sétaút tele volt futókkal, biciklistákkal és vidám családokkal, párokkal. Mi pedig serényen készítettük a selfie-ket és csoportképeket úton-útfélen, és arról álmodoztunk, hogy egyszer talán mi is itt leszünk nyugdíjasok. Persze ez nem ilyen egyszerű, hisz Nizza nem éppen a legolcsóbb városok közé tartozik. Miután kigyönyörködtük és kiábrándoztuk magunkat, elindultunk, amerre a korgó hasunk húzott, a virágpiac melletti kis éttermek egyikébe. Út közben azonban főhősünk megpillantott egy nagy fehér sátrat, rajta "Marathon des Alpes Maritimes; Nice-Cannes" felirattal. Nem is volt rest, egy pillanat múlva már a sátorban termett, és érdeklődött, hogy nevezhet-e még így utolsó nap, és fél távra. Természetesem nevezhetne. Természetesen fél távranis. Természetesen csak akkor ha váltótársat is kerít. Momdanom sem kell, hogy természetesen egyik kollégája sem lett volna kellőképpen őrült, hogy betársuljon. Így főhősünk otthagyva a nagy fehér sátor versenyszagú milliőjét, a többiek után eredt.
A szállótól mindössze 3 kilométerre volt az óváros, ahol szerény kis csapatunk rendesen megéhezett, és a virágpiac melletti egyik étterem kinti, kockás terítős asztalkájánál letelepedett. És ha már Franciaországban jártunk, gondoltam berendelem magamnak a tál csigámat, mellé pedig vörösbort szürcsölök. Meg is érkezett a szemet is gyönyörködtető hatalmas adag leves, pizza, haltál, saláta, és csiga, ki mit rendelt. Be kell valljam, korgó gyomrunkak ez maga a megváltás volt, azonban életem legjobb csigáit még mindig nem Franciaországnak köszönhetem. Miután étvágyunkat csillapítottuk, és meghallgattuk a virágpiacon letáborozó zenekar swing és blues repertoárját, odébbálltunk. Úgy döntöttünk, hogy a promenáddal párhuzamos sétálóutcán visszaandalgunk a szállóba. Közben persze néhány szuvenír boltot is gazdagítva megvettük a kötelező képeslapokat, hűtőmágmeseket, és egyebeket. Mivel kezdett besötétedni, egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy vacsoraidő van. Egy kis palacsintázóba tértünk be, hogy magunkhoz vegyük a kellő kalóriamennyiséget, ami majd a szállóig kitart. Kitartott volna az még a másnap reggel startoló maratonra is, olyan bőséges adag volt mind. Mivel kora reggel óta mind talpon voltunk, így kora estére vissza is értünk a szállodába, ahol 9-kor már párnát ért a fejem. Meg is "vitattam" magammal, hogy ha időben felkelek (így is történt), akkor én bizony beállok abba a maratoni sorba, és futok amennyit futok. Igaz, kissé fura (mondhatni etikátlan) lesz rajtszám és nevezés nélkül futni, de tán bocsánatos bűn, ha már Dubajból jöttem el idáig.
Reggel 6-kor már ébren is voltam, és húztam a nyúlcipőm, hogy miután a startpisztoly eldördül, a kenyai futók elfutnak, én is becsatlakozhassak valahova a középmezőnybe. Így is tettem, és eldöntöttem, hogy mivel nagyon nem vagyok edzésben, így csupán az íze kedvéért elég lesz 5 kilométer is. Pláne, hogy 11 körül nekünk már "hivatalos ébresztőnk" van a szállóban, rá egy órára pedig indulás a reptérre, Dubaj felé. Az meg már csak részletkérdés, hogy gőzöm sincs hogyan jutok majd vissza, ha messzebb futok, így biztos ami biztos, legyen egy ötös, ami pont a reptérnél van. Legalábbis ez volt a cél. De olyannyira belemelegedtem a futásba, hogy még a 10-edik kilométernél sem akartam abbahagyni, olyan jól estt ismét tömegesen, versenyhangulatban róni az utcákat. De sajnos meg kellett álljak, hiszen még vissza kellett jutnom valahogy, és rendbe is kellett tegyem magam, így kibékültem a 7-órás út előtt egy tizessel. Miközben kitaláltam melyik busszal is tudok visszakeveredni Nizzába (a verseny Nizza és Cannes között végig a parton folyt, több kisvárost érintve), le is fotóztattam magam, hogy ne úgy nézzen ki mint sok albumom, ahol csak én hiányzom a képekről. Persze futás közben is megálltam párszor, hogy megörökítsem a Nizza és Cagnes-sur-Mer közti napsütötte utcákat és partot, de erre a beugrós maratonomra mindig is emlékezni fogok, fotók nélkül is.
Most pedig lassan elteszem magam holnapra, zárom a novemberi élménybeszámolókat!
