Ki ne szeretne boldog tulajdonosa lenni egy ilyen csodás cd-nek...de most komolyan. Viszonylag hamar elkészül, a külseje szép színes, a tartalma pedig...elég fontos...és nem utolsó sorban rólam szól :)
Gondoltam ideje, hogy nekem is legyen egy ilyen cd-m...amit persze nem tudok lejátszani itthon, mert a tablet és a mobil ugye nem viszi, de mindezek tudatában is elkövettem mindent a nemes ügy érdekében...
Múlt héten CMB-SIN járatom volt. Ez annyit tesz, hogy Dubaiban felszállunk, majd Colomboban (Sri Lankán) le, de mi nem hagyhatjuk el a gépet, miután kiszálltak a nem-transzfer utasok, aki bújt aki nem, irány tovább Szingapúrba. Szingapúrban van 24 órája a crew-nak (azaz nekünk), hogy ki-ki a maga módján regenerálódjon, és induljon vissza ugyanezen az útvonalon. Elég fárasztó út a ki- és beszállásokkal együtt, de mivel Szingapúrért rajongok, egy könnyebb járatomat cseréltem el erre, csak hogy ismét visszatérhessek. Többek közt az is motivált, hogy D és Z hátha már otthon leszenk a rövid 'nyaralásuk' után, és megint összefuthassunk, mint azt szoktuk szinte minden alkalommal, ha arra repít a sors és a Boeing 777-es.
Eligazítás előtt mindig megnézem, mire számíthatok aznap, melyik szektoron hány utas boldogít majd minket, és fordítva. Szerencsére aznap half-load volt, azaz a gép félig volt csak utasokkal, másnap a visszafele úton viszont a Colombo-Dubai szektor teltházzal kecsegtetett...Nem árt majd rápihenni Szingapúrban, mert hajtós lesz. Az odafele úton valóban könnyű dolgunk volt, mindenki megkapta a kis tálcácskáját időben, kedélyesen elnyammogta amit rajta talált, és meglepő módon viszonylag rendezetten (nem Burj Khalifát vagy Jenga tornyot építve) adta vissza. Bizony, ez a légiutaskísérők egyik rémálma...ha Jancsi bácsi azt hiszi segít azzal, ha egymásba rendezi a műanyag tányérkákat, és még Gizi néni tálcájáról is az övére csoportosítja őket. Persze nagy mosollyal értékeljük mi a jószándékot, csak aztán a kis kocsink mögött lehet, hogy eldörmögünk magunkban pár kedves szót, miközben szétszereljük az építményt és a tálcákat becsusszantjuk a kb 3 cm magas (tehát alacsony) kis helyekre. Na de repüljünk csak tovább...a Dubai-Colombo szektor problémamentesen és vígan lezajlott, a gép már a földön, mi még javarészt frissen és fiatalosan...viszlát nem-transzfer utasok, welcome új utasok!
A Colombo-Szingapúr szektor is jól telt, bár kezdtünk fáradni a vége felé...előkerült hát a kamera, készültek a szelfik a táskás vagy inkább bőröndös szemeinkről...elmókáztunk a "hátsókonyhában", avagy galley-ben, miután lezajlott a szervíz. Kiderült, hogy utazik egy ismétlő nászutas pár is velünk, aranyos nénike és bácsika a 30-adik házassági évfordulóját ünnepelte, és Szingapúron keresztül Ausztráliába tartottak. Gondoltuk, ha már nálunk a kamera, hozunk nekik egy kis finomságot a business osztályról, és megörökítjük számukra ezt a pillanatot...csoki mousse, sajttorta, gyümölcstál és pezsgő édesítették meg az útjukat...és persze a mi személyes varázsunk és Emirates-mosolyunk. :) Ezzel a kis kedvességgel is könnyebben telt az idő mindannyiunk részére...és ezek a pillanatok nekünk is nagyon sokat jelentenek ám, amikor egy-egy nehezebb járat után arra gondolunk, hogy megéri, már ha csak ennek a két utasnak is örömet tudtunk szerezni.
A szervíz, a szelfik és a meglepi után a pilótafülkéből elhangzott végre az a pár mondat, amivel a kapitány igencsak megörvendeztetett bennünket...nemsokára leszállunk a célállomáson. Ez az utasoknak annyit jelent, hogy gyorsan megrohamozzák a mosdókat, rendbeteszik magukat, és izgatottan várják, hogy leszállhassanak Szingapúrban. Nekünk pedig megváltás, nemsokára vége a munkának, kikapcsolódhatunk, ki-ki a maga módján. Szerencsére nagyon jó csapattal dolgozhattam, és meg is beszéltük, hogy elmegyünk a járat után valahova lazítani. Na nem túl messze, mert annyira frissek azért nem voltunk. Beizzítottam hát a többieket, hogy látogassuk meg a hotel tetején lévő bárt, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra, és aki szeretne, táncra is perdülhet, mert általában jó a zene, vagy vicces a "felhozatal". Legutóbb helyi lánykák állítottak be, enyhe koordinációs hiányossággal, és mókás fejfedőkkel. Az egyik fején hatalmas madár ékeskedett, míg a másik torkaszakadtából énekelt a görögdinnyeszelet formájú kalapkája alól. Előtte meglátogathatjuk a Chymes nevű létesítményt a szálló mellett, ahol a szabad ég alatt szürcselhetjük a Singapore sling nevű helyi itókát. Miután ezt így megbeszéltük, és elhamgzott a kapitány varázsmondata, elkezdtük begyűjteni amiket ilyenkor szokás; bontatlan ás használt takarókat, új és használt fülhallgatókat. Nehogymár a kedves utas végig tudja nézni a filmet amiből már csak pár perc van hátra :p Persze a kedvesebbjénél ott szoktam hagyni, ha szépen kér, de a mogorva képvágók kezéből könyörtelenül kikapom :))
Elindult hát a gyűjtögetés, miközben az utasok a mosdók ajtaját torlaszolták libasorban. Már a galley-hez közel a gép végében jártam, szinte a saját vállam veregettem örömömben, hogy milyen gyorsan végeztünk. Az utolsó-előtti utasülésről kaptam le a takarót, amikor hatalmas koppanást hallottam...egészen közelről...naná, mivel az én fejem búbja koppant akkorát az ülés fölötti kisszekrény élén, hogy Arany János "éji bogarai" is megirigyelték volna a Családi körből. Az utasok közül többen hátra is fordultak és helyettem is felszisszentek, miközben én hősiesen begyűjtöttem az utolsó takarót a másik ülésről, aztán a zsákot a sarokba vágtam. Gondoltam először, semmi komoly, hisz kiskorom óta mindig beverem a fejem ebbe-abba, már fel sem tűnik efféle balgaság, hozzászoktam. De ez aztán akkorát szólt, hogy jómagam is meglepődtem...jött is a hatása; mint a jó bornak, mámoros állapotba kerültem tőle, és tán még badarságokat is beszéltem. Lehuppantam hát az ülésemre, és potyogtak a könnyeim. Na nem azért mert annyira fájt, elég keményfejű vagyok én ahhoz...csak úgy ösztönösen...de vagy egy percen keresztül. Közben pedig jót mulattam magamon, mert ugye ez is csak velem fordulhat elő...én lüke. Mondta is a szenior, amikor meglátott, hogy hozza a jeget, és innen én mostantól egy tapodtat sem mozdulhatok. Közöltem vele, hogy azért Szingapúrban kiszállnék, ha lehet, nem vinnék még 2 szektort vissza Dubajig :)
Miután landoltunk és elbúcsúztattuk az utasokat, már szágoldottunk is az útlevél kontroll felé. Nekem legalábbis annak, tűnt, mert alig álltam a lábamon, összefolyt a szemem előtt a világ. Szóltunk is a Purser-nek (a gépen a nagyfőnök, persze a kapitány után), aki mondta, hogy ha másnap is rosszul vagyok, inkább jelentsek beteget, minthogy valami baj legyen. Ekkor még úgy gondoltam, dehogy jelentek én beteget, megyek vissza a csapattal. De másnap, mikor magamhoz tértem, forgott velem a világ és a fejem is cefetül fájt. Hívtam is az SOS-t (Emirates dokik akik külföldön minden állomáson rendelkezésünkre állnak), és elmeséltem mi történt, hogy változtattam magam unikornissá pillanatok alatt. Mondták, hogy Szingapúr és a szálló vendégszeretetét élvezhetem amíg jobban nem leszek, másnap hívnak. Gondoltam szólok a Pursernek is, hogy tudjon róla. Hívtam is a szobájában, de nem vette fel. Hagytam neki üzenetet a recepción keresztül, és kihasználva a modern technológiát, írtam a telefonjára is egy whatsapp üzenetet. Válaszolt is pár perc múlva, és kérdezte hogy megfáztam-e, hogy maradok. Értetlenül álltam a dolog előtt, hiszen előző este még el is mondtam neki, hogy mi történt, és mondta is, hogy ha nem javul, maradjak. Erre fel nem tudja, miről beszélek? Persze a haragom rögtön elszállt, amikor megtudtam, hogy ő akkor már a szingapúri kórházból írt, és még aznap este a saját járatunk előtti géppel vitték is vissza, ő is SOS-t hívott. A járatunk így minusz 2 fővel indult Colombo-n át Dubaiba. És még nem is péntek 13-a volt...
A 24-órás szingapúri maradásom így kissé kitolódott, bár közel sem élveztem annyira, mint szoktam. Általában D és Z vár itt, hogy a város újabb és újabb színfoltjának egyikére kalauzoljanak, de most ők sem voltak, hiszen éppen jól megérdemelt miniholiday-ük utolsó napját töltötték. Örök hálám, hogy mindig ilyen lelkesen idegenvezetősködtök nekem!! :) Szerencsémre V pont arra járt, ő a Szingapúr-Melbourne járatot csinálta, és szinte egyszerre érkeztünk, így volt fél napunk együtt, mielőtt ők hazarepültek. Mivel én hatástalanítottam magam, és ő sem érzett túl nagy késztetést a fárasztó út után, hogy elhagyjuk a hotelt, úgy gondoltuk megérdemeljük a kényeztetést, és a szobaszervízes fiút boldogítottuk kéréseinkkel. V aznap haza is repült, én pedig tele bendővel (mert csupa helyi finomságot rendeltünk), de annál magányosabban töltöttem az éjszakát a szállóban. Másnap viszont meglátogatott D, és hozott egy csomó finomságot...amiknek...hogy is mondjam, a mennyisége jelentősen megcsappant azóta :) Ezer köszönet D és Z!!!
Aznap hívott az SOS, hogy megkérdezze hogy vagyok, és készenállok-e hogy deadhead-eljek (azaz utasként visszautazzak) valamelyik járaton Dubaiba. Így utólag kicsit bánom, hogy igent mondtam, hisz Szingapúr a szívem csücske, de sajnos úgysem tudtam volna aktívan részt venni a város körforgásában, így jobbnak láttam hogy eljöjjek. Ha tehetem azonban mindig kérek magamnak SIN (Szingapúr) járatot, annyira megkedveltem. Eljött hát az este, felvettem az egyenruhám, és baktattam a kölcsöncsapattal a gép felé. A businessen szerencsére volt hely, így legalább ez az előnye megvolt az utazásomnak, de nem boldogított túlságosan, hisz panadol volt a reggelim-ebédem-vacsorám, és nagyon nem használt. A gépen átöltöztem, és belesüppedtem a kisebb ággyá alakítható ülésbe, de nem tudtam elaludni.
Hajnalra értünk Dubaiba, néhány órával később pedig már ott toporogtam a klinikánk ajtaja előtt. A doki momdta hogy mivel agyrázkódásról beszélünk, pihenjek még pár napot, ha lehet sötét szobában, tömjem magam panadollal, és a következő járatomra már kutya bajom nem lesz. Sajnos nem lett igaza, így a ködös albion és London kimaradt a márciusi repertoárból, én pedig ismét a klinikán csücsültem. Az aznapi dokinál kisírtam egy CT-t ő pedig vígan elküldött a szerződött kórházunkba még neurológushoz is. A neurológus mindenféle vizsgálatok után elküldött koponya röntgenre, majd várt vissza szeretettel. Felírt mindenféle gyógyszert, és kiírt még pár napra, mert az agyrázkódás ugye nem játék...jól elintéztem magam. Mondta, hogy ha végeztem a gyógyszertárban, ne felejtsem el felvenni a cd-t a röntgenről. Búcsút intettem a kórháznak (remélem hosszú időre), és megkönnyebbülten ballagtam a napsütésben a crew busz felé. Ekkor bevillant....hát nem elhagytam az eszem?! A koponya röntgenről a kis színes cd-t ottfelejtettem a kórházban. A bizonyítékot, hogy nincs nagy baj ott fent...azért úgy érzem még rámfér pár nap pihenés, legalábbis a mellékelt ábra azt mutatja :)
