Sziasztok! Jogosan teszitek fel a kérdést, hogy hol voltam eddig, és hogy-hogy kimaradt a "készülődés" vagy a "kiutazás" fejezet a blogomból? A válasz egyszerű...2 héttel a kiutazás előtt hivatalosan is "munkanélküli" lettem, letettem a lantot a BV-nél, és pár apró könnycseppet, sok kedves kollégát és barátot, valamint egy általam tervezett logót hátrahagyva nekiláttam az új életre való felkészülésnek. Persze az első pár szabadnapon - még optimista lévén - el is hittem, hogy bőven lesz időm azokra a dolgokra, amiket elterveztem magamnak, de sajnos nem egészen így történt. Rövidre zárva a dolgot, a készülődést hosszas dobozolás és számos család-barát látogatás tarkította, és bizony percről-percre be volt osztva minden napom, olyannyira, hogy ha nem készítettem volna saját menetrendet, teljesen elvesztem volna a sok ügyintézés és rohangálás közepette.
A történet lényege, hogy 2014. március 14-én reggel harmadmagammal felszálltam a Varsóba tartó gépre, majd onnan már az Emirates légitársaság egyik technikai csodája - más néven az Airbus 330-as - repített minket a napsütötte Dubajba. Az úton kíváncsi szemeket meresztettünk a légiutaskísérők minden mozdulatára, akik természetesen nagyon csinosak és segítőkészek voltak...és bizonyára egyszer régen ők is ilyen nagy lelkesedéssel és reményekkel tele érkeztek meg az Emirates légitársaság bázisára, Dubajba, ahogyan azt mi is tettük. Landoláskor feltehetően az errefelé nem túl gyakori vihar miatt kb. fél órát köröztünk a város légterében, mire megpillanthattuk a hőn áhított új munkahelyünket, a dubaji repteret. Esős, kellemesen langyos idő, és a Marhaba (újoncok fogadására és eligazítására szakosodott kis csapat), fogadott minket a gépből kiszállva. N, B, és persze én is rettenetesen büszkén, de valószínűleg annál is fáradtabban hagytuk el a repteret, ahonnan buszokkal vittek minden újoncot a Dubaj különböző részein elhelyezkedő szállásokba. A címet pár nappal a kiutazásunk előtt kaptuk meg, és aki szemfüles volt, meg is találhatta egyik-másik szállást a térképen.
Az én szállásomról kiderült többek között, hogy a reptérhez közel van. Ez valahol jó, mert közel a tréning központ is, és míg néhány embernek egy órába is telik eljutni a reptérre a szállásról, addig nekünk fél óra. Persze kényelmesen vagyunk, mert személyzeti buszok szállítják az Emirates dolgozókat, ami a tréning központba 30 perc alatt ér, onnan haza pedig körjárat lévén 10 perc csak az út.
Azt is megtudtam, hogy a szobám "c" szoba. Ez annyit tesz, hogy nem feltétlenül a legjobb. A rendszer a következő. A személyzet 2-3 szobás lakásokban lakik, ahol is a konyha és a nappali közös, a szobák és az ahhoz tartozó fürdő pedig mindenkinek a sajátja. Az "a" jelű szobák általában a legnagyobbak, és nem a velük szemben lévő folyosóról nyílnak a fürdőik, mint a "b" és "c" szobáknak, hanem rögtön a szobából, ami rendkívül praktikus. Ezért amikor benyitottam a sötét lakásba, miután lerakott a busz az épület előtt, nem voltak túl nagy elvárásaim. Szinte félve nyitottam be a saját szobámba, és oltottam fel a villanyt, hiszen a lehető legkisebb szobára számítottam, kinti folyosóról nyíló, zuhanyzós fürdőszobával. Legnagyobb meglepetésemre azonban az ajtón belépve nem találtam magam közvetlenül az ágyam mellett, vagy szinte karnyújtásnyira attól, hanem egy belső, saját kis folyosó fogadott. Innen egy tágas szobába vezetett az utam, ahonnan is saját belső, kádas fürdőszoba nyílt. Gyorsan betoltam a kint várakozó bőröndjeimet, és halkan kipakoltam belőlük pár dolgot, a nagy részét másnapra hagyva. Elvégre sosem tudni mi fogad majd, ha felkel a nap és megpillantom a környéket. Nem számítottam túl sokra; nem vártam erkélyt, nagy nappalit, tágas tereket, vagy zöld parkot. Inkább sivatagi kilátást és kopár utcákat, bent a lakásban kevés fényt. Persze hagytam magam álomba ringatni, mert nem akartam tovább pakolászni és ezzel felkelteni a lakótársaimat, akik feltehetőleg vagy már mélyen aludtak, vagy éppen repültek valamerre.
Reggel, amikor kinyitottam a szemem, kellemes meglepetés fogadott; az előzőleg remélni sem mert nagy terek, világos lakás, hatalmas konyha, kellemes nappali, parkra néző terasz, a szobámnál pedig egy kis franciaerkély. És még a negyedik emeleti ablakaim is nyithatók voltak (nem úgy mint számos belvárosi szálláson, ahol nagyon magas és sokszintes épületekben, Dubaj főútján "senyvednek" a szerencsések, de pont a magasság miatt nyithatatlan ablakokkal). Lassan kiosontam a szobámból kb. 4-5 óra alvás után, de nem találtam senkit a rendben tartott, de aznap reggel ürességtől kongó lakásban. Gondoltam talán repül mindkét lakótársam, vagy alszanak, így jobbnak láttam felöltözni és leballagni a recepcióhoz, ahol a lobbiban ingyen lehet netezni.
Lent összefutottam a már a facebook csoportból ismert T-vel (kedves leendő ausztrál kollégával), aki szintúgy hajnalban érkezett, de már túl volt az első kávén. Ezen felbuzdulva csatlakozott is az ötletemhez, hogy elkísér a közeli kávézóhoz, és magába önti a második adagot. Meglepetésemre elég kulturált kis kávézót mutatott a nem éppen európai hangulatú negyedben. Lelkesen öntöttük hát magunkba a forró tejeskávét, és megbeszéltük, hogy nyakunkba kapjuk a várost, legalábbis egyik nevezetes részét. A forró kávé és rövid séta után felszálltunk a nem-ember vezérelte metróra, és bebaktattunk a Dubai Mall-ba, ahol is a bevásárlóközpontban a boltok mellett található egy sípálya, korcsolyapálya, és egy lélegzetelállító akvárium is. Ott találkoztunk BN-nel, akivel a szeptemberi interjúm után egészen az ő decemberi kiutazásáig tartottuk a kapcsolatot, és Budapesten találkoztunk is párszor. Alig vártam, hogy újra lássukmegymást, és elmesélje a tréning és az első pár repülés alatt szerzett tapasztalatait, miközben hármasban róttuk az óriás bevásárlóközpont kifürkészhetetlennek tűnő útjait. A Marinán sétálva szemet vetettünk a Burj Khalifára, a világ legmagasabb, 828 méteres felhőkarcolójára, és ezt bőszen folytattuk, miközben a szomszédos teraszos épületben teret engedtünk a kulináris élvezetek csábításának is. Próbáltuk helyi nevezetességekkel megtölteni a már korgó gyomrunkat, majd elégedetten tovább baktattunk. A mall-ban még gyorsan beszereztem a tréningrenis előírt nagyobbacska fekete táskámat, majd tovább gyönyörködtünk a Victoria's Secret, Sephora, Armani Exchange, Michael Kors és egyéb boltok hívogató kirakataiban. Mindezek után hazafelé vettük az irányt. Mint kiderült, BN elég közel lakik az én szállásomhoz, így megejtettünk egy gyors lakáslátogatást, kicsit kicsacsogtuk magunkat, majd elsétáltunk a közeli buszmegállóhoz, ahol érzékeny búcsút vettünk egymástól. Persze nem hosszú időre szóló búcsút, elvégre 2 hónap, és teljes jogú kolleginák leszünk...amint megvannak a tréningek és a sikeres vizsgáim!
Másnap kezdetét vette tehát a bevezető hét és többhetes tréning, ami a csupa hasznos információjával unalmasnak cseppet sem mondható, viszont annál fárasztóbb, főleg ha az ember lyánya 4 órákat alszik előtte. Ez a velem kiutazó N-re és B-re is vonatkozott (akiket idő közben nagyon megkedveltem) hisz mindhárman büszkén, izgatottan, de fáradtságtól dülöngélve vártunk a tréninget, majd annak a végét. Erről kicsit később számolok majd be nektek, hiszen a hosszú és tartalmas napoknak hála már a szobám pihe-puha ágyának társaságát élvezem, remélhetőleg még több órán keresztül, mert holnap reggel 6-kor már úton kell legyek az Emirates központ felé...
Sok puszit és napsütést küldök nektek a messzi Dubajból!
CsiCsi / Big / Klári / Dönci
(avagy az egyszerűség kedvéért Kiki, ahogy itt szólítanak)
✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈✈
